Nehéz lenne összefoglalnom. Ebben a félévben nem halt meg egyik barátnőm apja sem, sőt még a lakótársam sem szakított élete szerelmével, hogy aztán addig sírjon, míg ki nem vesznek egy darabot a tüdejéből. Még csak öngyilkos sem lett senki az írókörből sem. Nem.
Ez a félév egyáltalán nem tartozik azok közé a napok közé, amiket az „érdekes” szóval jelzett kalap alá veszünk. Ez a félév egy nagy massza, futóhomokszerű posvány, amiben összeragadni látszanak a délutánok, ha visszanézek rájuk.  Túl vagyok rajta. És ez a lényeg.

Itt ülök ennek az összemállt, homogén masszának a legalján, magzatpózba húzva magam, és kicsit olyan, mintha mindig csak aludnék. Szűrt a fény az égből. Az anatómia szigorlat után egy ideig nem az ezüstszín derengést, hanem a kikirics-sárga horizontot láttam, de ez is elmúlt, akár ötös, akár nem. Persze azért a család ugrált a boldogságtól. Meg én is. Amikor az intézetvezető elkezdte beírni a jelest olyan hang szakadt fel a torkom legmélyéről, amit egy retardált mókus örömmel örökbefogadott volna. Aztán mégsem jelentkezett érte egyetlen egy kettyent mókus sem, a hangom még mindig a sajátom, és csendben tartom.

Nekiestem a nyáron a születésnapomra, és a karácsonykor a karácsonyfa alá bezsebelt könyveimnek. Persze nem fogok a végükre érni, de földöntúli érzés fél év funkcionális anatómia után emberi szöveget szemrevételezni. Meglepően békés.

Az elmúlt öt hónap során egyre jobban bekebelezett egy eddig elnyomott ego. Ha eleddig valaki kérdezte hova is járok egyetemre, akkor kihúztam magam, és a klasszikus „van cicim, ha nem is jelentékenyebb, mint egy tizenkét éves kisfiúé” pozícióban mondtam: orvosira járok. Aztán egyszer, egy alkalommal, ami úgy tűnt fel a félévemben, mint a szakadt vásznon előkandikáló hóka bőrfelület, ott ültem egy írókörös műhelyen, és azon kaptam magam a bemutatkozó körben: torkomra forrt a szó. Jó, igen orvosi. Nem éreztem helyénvalónak, de azért mondtam. Félszegen, furcsán ízlelgetve a szót, mint aki akkor mondja először, és még csak barátkozna a gondolattal.

A kör fordult, és már egy végzett orvos írókörös került bemutatkozásra.

 – Egészségügy.

Laposakat, meglepetten pislogtam. Ennyi lenne az egész?  Talán.

Nyilván nehéz hónapokat tudhatok a hátam mögött, mégis, most valahogy úgy érzem, az elmúlt félév nem csak a territoriális szubkulturámat a külvilággal összekötő leharcolt lengőhidat égette fel, hanem valahol engem is, mélyen belül égetett ki. Ott álltam a tizenötödik hét végére egy fejjel, ami se nem üres, se nem tele, valahol félúton, és a tartalma is inkább szublimált, mint kézzel foghatóan „volt.” Persze a tömegmegmaradás törvénye értelmében a benne lévő tudásnak állandónak kellett maradnia, viszont a három naponta cserélődő demók miatt egy folyamatos átépítés zajlott bennem. Hétfőn még komplex keringési szabályozás, csütörtökre szövettan, keddre hasüreg kismedence… Mint egy farkába harapó kígyó, aki csak tömi-tömi magába a legvégső pontját, még egyszer csak átbukik a saját fején, nem is marad belőle semmi más, csak a porba belesodort búgócsiga-minta. Meg a méregfog. Mindig is úgy képzeltem ezt az egyre szűkülő, és közben spirálszerűen emelkedő gondolatkígyót, hogy a végén a méregfogai belesüppednek a homokba. Lágy puffanás, felkavart homokszemek, aztán annyi.

Szóval folyamatosan átépülő tudás felett sikló életemben biztos pontot még a BTK-sok iránt érzett pehely ellenérzés sem jelentett. Azt hiszem, valahol az ötödik hét környékén kaptam magamat azon, hogy nem érzek forrongó gyilkolási vágyat az „olvasó szünet”, mint honos kifejezés hallatán. Inkább csak egy poénná vált köztem és Gáborka között, hogy na, megyünk szünetet tartani Szentáhothaival meg Réthelyivel, aztán eltűntünk másfél órára a mikroszkópikus betűtengerben. Két sor olykor egymásra toluló hullámnak is tűnhet, főleg egy nappal demó előtt.

Tehát kifolyt belőlem a felsőbbségi érzés. Igaz, mikor olykor-olykor betévedtem a Roxfortba, hogy levadásszam a havi túléléshez szükséges diákbérletet, és a kiismerhetetlen folyosókon lejtett kalandos kanyargásaim során szemben találtam magam egy-két széplánnyal, ilyen meg amolyan szőrmebundákban, nagyon stílusos starbuck-os thermost szorongatva, akkor két dolgot tehettem.

1. felmondtam magamban az a heti gyakorlathoz tartozó thermostat felépítését
2. nyugtattam magam, hogy apuci által benyomott kislányok mindenhol vannak, és mindenhol idegesítőek. Nálunk például biofizikán kihúzzák a víz felépítését… A vízét… Biofizikán.
   
   Na persze ilyen anatómiából már nem lehetséges. Oda azért kevés anyuci-apuci. Legalább ez. Legalább.

Világmegváltó gondolataim, mint tengermélyre ejtett vasmacskák, a fenék felé tartó útjukon egy hablányt és egy hablegényt sodortak mindig magukkal, még nem koppant fejük az aljzaton. Lizimizi és Gáborka. Hárman trógertrióvá avanzsáltunk a félév során. Rajtuk kívül pedig újkeletű, szalmaláng szellőként teljesedett ki nyári bolondériám: az Ilka-firkálás.

Megjelentek Ilka-firkáim. Link itten. A megjelenés pillanata, mint a félév kimagasló, betlehemi csillagként megváltást jelzőidőpontja: életem első hagymalevesének szétborsozása közben ért. Január hetedikén. Ami végülis értékelhető belső poén, mert a „versciklus” címe is Hetedikére.  Mire ez leesett, addigra a töménytelen mennyiségű borsot is sikerült túldominálnom tejszínnel és liszttel.

Átépült a hagymaleves is, mint a fejemben lévő katyvasz. Mint ahogy a mindennapjaim is alakulnak. Mint ahogy én magam is alakulok

Néha úgy érzem, Steph, én vagyok a farkába harapó kígyó. Valami reverz eszmefuttatást követve azt is érzem, minél kisebb voltam, annál hosszabb, annál nagyobb sugarú körben róttam az ívet. Telik az idő, szűkül a kör. Egyre kisebb a sugár az, amit megemésztett farkam végébe kapaszkodó fejem áltál bezárt kör meghatároz, és úgy érzem, ahogy egyre szűkül, úgy tudom egyre pontosabban meghatározni önmagam.

Ez pedig úgy érzem jó. Sokkal jobb, amit az érettséginél, amit nyolcadikos ballagásomnál, amit az óvodában, a mászóka legtetején a leeséstől reszketve, amit, az anatómia szigorlati felelésem első szavainál, egyszóval, jobb, mint amit valaha reméltem. Lehet ugyanúgy remegni a mászóka tetején és az intézetvezető előtt, de a lényeg akkor is az marad, hogy a leeséstől félsz.

Kell valami, ami mindig feljebb tol, hogy aztán mégiscsak elengedd a rudat, mégiscsak megtaláld a magabiztos hangot valahol az allantois és a cloaca szavak között, valami, ami arra ösztökél, hogy még egyet harapj a farkadból, és közelebb kerülj a végéhez.

Mert az idő úgyis telik. Tudni pedig sosem, de legalább sejteni, hogy jó irányba szűkülsz, az megnyugtató. Sőt, egy picit talán még annál is több.

és most szépen visszacsordogálok a vérkeringésbe...

Az indulás előtti napokban úrrá lett rajtam az egyedüllét utáni fojtogató vágy. Martam mindenkit, aki ki akart szakítani az írásból, az olvasásból, vagy az újkeletű festegetési mizériámból. Szúrós szemekkel meredtem mindenkire, aki bármi olyan tevékenységet említett, ami miatt át kellett volna lépnem a ház küszöbét, és ezzel menthetetlenül meg kellett volna mosnom a hajam, le kellett volna vennem az otthonkámat… Egyszóval művésznyaram legmélyebb pontjára süllyedtem, ringatózva a lustaság és a semmittevés ingoványában.

Na, ekkor jött a hirtelen ötlet a gyerekkori barátaimtól: vasárnap Bogács, három nap! Pakolj. Időt és energiát nem igazán fektettem a pakolásba, és mivel „no-makeup-augustus”-t tartok, ezért  a teljes laza igénytelenség jegyében verődtem be a társaságba… Csodálatos volt.

Tudni kell ezekről a gyerekekről, hogy hiába növünk egyre messzebb a gyermekkorunktól, ugye én már egyetemen, a többiek érettségi előtt… Hiába távolodunk attól a nádastól, ahol élethalál harcot vívtunk fahusángokkal, vagy éppen képzelt varázslatokkal, ha egymásra nézünk, valahol mindig ugyanaz a gyermekarc mosolyog vissza a másikra, aki anno belelökte a patakba. Persze azt senki nem számolta, hogy a patak árnyékos medre tele csalánnal…

Adja nekem a kezembe a kész nyársat Szili, és csak arra tudok gondolni, hogy egyszer foci közben úgy bokán rúgta valaki, hogy hisztizve szaladt be a nagymamájához… Ő hozta a labdát, nem játszhattunk tovább. Vagyis, másnak is lett volna labdája, de a Szilié az tiszta bőrből készült, és hát azzal játszani, na hát, azt semmi nem pótolhatta. Úgy ültünk ott a kapualjban, úgy kérleltük, még vissza nem jött. Niki világ életében parancsolgató kisfőnök szerepében tetszelgett. Az ő ezermester apukája építette a játszóteret, ami nagy játékaink színhelyéül szolgált. Olyan, mint akkor. Legyen bármennyire ambiciózus és hirtelen, végtelenül jólelkű és segítőkész. Pótolja a „csakazértis” morálját. És az összes többi legkedvesebb barátaim.

Az pedig, hogy Bence egy osztályba került a gyerekkoriimmal, és így olyan elválaszthatatlan tagjává forrt a csoportunknak, mint bárki más: felbecsülhetetlen.

Őszintén legyen szólva, nem a legbulisabb társaság – de a maguk nemében pótolhatatlanok.
18.-án ünnepeltem a névnapomat, de persze tipikus jellemvonásom: a nyár tespedt szaladásával teljesen kimentek a fejemből a dátumok, meg amúgy sem jeleskedem a névnapok jegyzésében. Nem úgy Bence.

Aznap karajt sütöttünk. Először tárcsán, grillnek, de begyulladt az olaj, szóval rántotthús lett belőle. Valamiért még a szobámban matattam, de már nagyon ordítottak, hogy mi a f*szt csinálok már ennyi ideig, szedjem már rendbe magam, hát nem Debrecenbe' vagyok, hogy eltoljam az egész vacsorát!

Mire leértem a nyílt teraszra, már mind a heten körbeülték a hatalmas műanyag asztalt. A felettük lógó lámpa öntöttvas búrája cirádás árnyékokat vetett az arcukra, és úgy megtapsoltak, hogy nagyon. Tiszta vörös maradt a kezük még akkor is, mikor a rántott húsért nyúltak. Boldog névnapot, boldog névnapot! Én meg álltam ott, ujjaimnál összecsomózott kezekkel, és azt sem tudtam hogy pislogjam el a meghatódottság  szülte könnyeimet. Hihetetlen szentimentális lettem az elmúlt hónapokban.

A társaság ajánlott nekem egy soha vissza nem térő alkalmat, hogy kívánhatok valamit. Azt kértem, hogy mindannyian jöjjenek le a pincesorra.  Egy bizonyos számú kör után, melyben x nagyobb egyenlő tíznél már éppen olyan hangulat állt be, hogy szó nélkül mentünk a borospincék felé, ahol az élőzenét szinti-boyok szolgáltatták. És még táncoltunk is… Ami tekintettel léve a társaság bulizási hajlamára, olyan szívet melengető élmény marad számomra, hogy csak na.

Hogy mindez a finom házi, a mulatós vagy hangulat számlájára írható? Felesleges találgatni. Akadt a táncparketten egy nagyon édes idős házaspár, akik picit kapatosan, de nagyon aranyosan mezősségit táncoltak. Tudni kell erről a táncról, hogy a maga nemében tökéletes. A megfelelő, élő zenés kísérettel szerintem a világ legszerelmesebb tánca.

Látva a nyugdíjasok tényleg, kalapemelést érő produkcióját, azt hiszem ez volt az a pont, mikor Bencének viszketni kezdett a tenyere, és kikapott a nagy körből, ahol addig ment a nagy mulatozás.

Nem táncoltunk mi soha versenyszerűen, de tizenkét néptáncos évünkből másfelet mezősségi szólóval töltöttünk. Talán ez is hozzájárult mostanra harmonikus kapcsolatunk szilárd alappilléreinek letételéhez. Nyilván mondanom sem kell, a dajdajozók között, a b-kategóriás szinti-boy csiholta dallamokra nem bontakozhatott ki a könnyfakasztó romantika, de elmondások szerint az idős házaspár is vetett ránk egy-két elismerő pillantást.

Én nekem azt hiszem akkor állt meg a szívem, mikor Bence majdnem egész két métere egyszerre csak felemelkedett mellőlem levegőbe. Aztán a fiú szinte hibátlanul lenyomta a csapásolást. Se a bokája, se semmije nem tört el. És még szépnek is emlékszem rá. Nos, sikeres estét tudhattunk magunk mögött.

Közben persze rajtam az alkotói mizéria is. - AVAGY mi fér még bele a nyár utolsó két hetébe? - Új dizájnt tervezgetek, amiben már benne van az ősz, a nyár alatt formálódott személyiségem egy csipetje… Épp csak a kompozíció okoz fejtörést, hogy ne úgy nézzen ki a végére minden, mint egy kaotikus ősrobbanás.

Írói oldalról pedig majdnem-kész novellát tudok felvonultatni. Andzse írói pályázatára készült, megkésve, és ezerszer elrebegett hálával kísért köszönettel. Még tart a javítgatás fázisa, de esetleg vállalkozó kedvűek szólhatnának pár szót. Zordon lenne a Disney-főgonosz. Ott van? Ha valaki érdeklődik, a Bővebben gombra kattintva érheti el a novellát

Emlékszem a táncra.

Akkor még fedetlen balkonként állt a verandám, és így, tető nélkül nézte a telek végét, ahol meredek hegyoldalra kaptatott fel a tölgyerdő. Az udvart még nem fűvel, hanem betonkeverőkkel, építkezési törmelékkel, és égig érő létrákkal vetették be – persze ez senkit nem érdekelt. Aznap, a tánc napján ülte a falu Borsod megye első KISZ esküvőjét.

A Papa – a járáson túl is keze munkájáról híres maszek kisiparos –, világszép menyecskét hozott a Sajón túlról, olyat, amilyet már rég nem láttak. Mindenki a fehér ruhába bújtatott karcsú testet akarta táncba vinni, és mert a Mama – az újasszony –, tudta a dolgát, táncolt is, amíg a társaság java része félig bele nem fulladt a házi pálinkába.

Aznap sok mindent hallottam, leginkább olyat, mint mások. A részeg kurjongatásokat, a hol szívből jövő, hol rossz szájízzel elmormolt félmondatokat, amik egy boldog jövőt kívántak az ifjú párnak. Hallottam a falu vénasszonyainak rosszalló kárálását:

– Nézd csak a csípejét, milyen vékony! Biz’ nem fog az életrevaló fiút kihordani!
Ezen kívül gyerekek nevetése, és még sok minden más is eljutott hozzám.

Ám, mikor a májusi langymeleg este kékes sötétje aranyló pirkadatba fordult, és ezzel együtt a legtovább időző vendégek is álomra szenderültek, akkor… Akkor olyat hallottam, amit senki más nem neszelhetett meg.

A menyasszony, a Mama, egészen az udvar végéig sétált, háta mögött hagyva a nyitott verandát, és csak bámult, bámult felfelé, a hajnali derengésben sejtelmes sötétséggel kongó tölgyesre. A félelemtől küszködve vergődő csomóvá szorult a Mama szíve, és nem bírt másra gondolni, csak arra, odaveszne, ha az a rengeteg erdő reáborulna. Más tudta volna, hogy ez lehetetlen. A falu határában húzódó tölgyes egy leomlásra bármelyik pillanatban készen álló meredek partra felfutott facsoportként állt a helyén, már jóval azelőtt, hogy ember keze nyoma látszott volna a vidéken. Úgy is marad az, míg világ a világ. De a Mama ezt nem is sejthette, hiszen teljesen más tájról jött – egy kies mederré vájt, völgyben fekvő bányásztelepülésről – így abban a sűrűségben, ami felé hajolt, és elnyelte a hajnal fényeit, nem látott semmi mást, csak saját kétségbeesését.

Hívogató síkságként élt a Mama emlékében a lepusztult, emberekkel zsúfolásig telt bányásztelep, míg előtte az érintetlen, vad természet tornyosult. A fák között időző dermesztő koromsötét magában hordozta annak a komor tekintetű, hideg érintésű, ám kétségkívül tehetős idegennek a képét, akit aznap a férjének fogadott. A háta mögött, lágy színekkel kibomló pirkadat pedig elhozta egy olyan nincstelen, ám Amerikáig szökött, kesehajú, meleg mosolyú fiú szeretetét, ami mindig is a Mama szívében időzött, és amely érzelem a jövő dobbanásaival szaggatott relikviává fakult, de akkor, ott, azon a hajnalon, még fájón éles képként nyílalt a menyasszonyba a felismerés:

Elveszített valamit.

Szívszorító volt a hördülő hortyogások között meghallani a visszafogott zokogást. Látni az asztalra boruló testek egyenletes szuszogása mellett az udvar derengésébe vesző, hófehér menyasszonyi ruha reszketeg rázkódását.

Mama sok mindent nem tudott még akkor, viszont azzal tisztában volt, hogy a fiú miatt utoljára sírt. Hiszen jól emlékezett, arra, amikor hét évvel azelőtt a fiú tétován meg akarta őt csókolni, ő pedig nagy önérzetes tizenévesként úgy pofonvágta, hogy a fiú alkalomadtán – és az alkalmat ötvenhat készséggel megadta – meg sem állt az óceán másik partjáig. Sokáig gondolkodott ezen. Egészen addig, amíg a hajnal reggelbe nem fordult, és az aranyló színek pedig olyan erős fénybe hajlottak át, amik még a tölgyes ébenzöld leveleit is langyos árnyalatokba burkolták.

Keserédes mosoly húzta szélesre a Mama könnyektől nyirkossá vált ajkát. Miközben nézte a rengetet, arra a sajgón fájó döntésre jutott, hogy mehet a fiú, és maradhat a férje, mivel választása amúgy sincsen. Hová való is lenne a többi gondolat?

Mindezért viszont egyre kérte a Jóistent: hogyha már ő marad, legalább az a hegyomlásnyi fa, az a rengeteg az udvar végében… Csak az tűnjön el úgy, mintha sose lett volna.

Holnap egy nyolc oldalas Kassák vers utolsó oldalát fogom felolvasni Campuson. 
Kassák Lajos - A ló meghal a madarak kirepülnek

Apám csengőhangja vihar-zajjal kezdődik Menyus telefonján, és meg kell hagyni, az egész villámmal kísért, recsegő csattogás elég találó.

Egyébként szerelmesek egymásba - láttam rajtuk tegnap is, mikor Apám meghívott minket vacsorázni a város egyik legjobb éttermébe, Menyus pedig hirtelen jött kislányos zavarában nem találta meg rögvest szokásos, gőgös királynőkhöz illő altját, és ezért ujjongva csúszott ki belőle:

 - Hát persze, hogy megyünk!

Egyéb iránt nehéz velük. 

Teljesen átlagos, mégis ünnepi és egyben gyásznap is volt az egyben, mikor Apám elköltözött tőlünk, igaz, akkor még nem tudtam, hogy attól kezdve többet fogok vele találkozni, mint azon évek során, még velünk lakott.

Aznap végre megvette magának Menyus azt a hőn áhított kocsit, aminek már a két esztendővel azelőtt beharangozott tervrajzaiba belebolondult, és még az ijesztően sok számjegyet felölelő vételár sem riasztotta vissza. Nem úgy Apámat, aki már jó előre valami hetyke, ám mérgezőn fenyegető hangon hirdette annak a bizonyos napnak az ítéletét - igazából se Menyus, se én nem vettük komolyan, egészen addig míg meg nem állt a lépcső aljában, kezében egy olyan bőrönddel, ami addig mindig a szekrény aljában pihent, mert sosem fértünk volna el talpalatnyi űrtartalmában egy-egy tengerparti nyaralás során.

Álltunk egymás előtt Apámmal a lépcsőn, én felette pár fokkal, hogy legalább a tekinthetünk egy magasan legyen - visszagondolva nem is értem minek. Ő valami misztikus távolba nézett, úgy magyarázott nekem keserű felnőtthangon, ami egyébként sosem vált igazán az övévé. Becsületét és elveket említett, amíg én a hajlított ujjpercein lógó táskát mustrálva gondolkodtam. Túl kicsinek tűnt az a bőr koffer, ahhoz, hogy Apám a faltól falig szekrénybe éppen csak bezsúfolható ruháit elvigye benne. Ahogy néztem a matt fekete bőrtáska repedéseiben fekvő lámpafényt, arra gondoltam, Apám most nem mást visz el a házból, mint a róla szőtt emlékeimet. Ehhez az elképzeléshez tartva magamat, mikor Apám után lehúzódott a garázsajtó, rólam felemelkedett a szülők veszekedése okozta gyötrő gondolatok kb. öt kilogramban mért súlya; nem is értettem Menyus ábrázatát, amit groteszk maszkká pocskolt a dac, a düh, és a belőle éppen kiszakadó tizenhét év.

Évekig formálódott bennem annak a ribancnak, annak a kurvának, vagyis a Nagyasszonynak a képe - és bár nyilvánvaló volt, hogy Apám nem az új Volvo miatt hagyott ott minket, gondolataimban szeretője haja ugyanabban a ébenfekete kékfényben csillant, mint az autónk burkolata. Kis városban élünk: lóhalálában megtett városi karikáink során állítólag sokszor kellett volna látnom a Nagyasszonyt, de a szemeim mindig is gyengélkedtek, így sosem tudtam határozott kontúrba foglalni a nőt, aki miatt Apám otthagyott, aki miatt az én mindig nyugodt Menyusom fél téglával betörte Apámék új lakásának első emeleti ablakát.

alig-álomban
jöttél
semmit sem
szóltál.
kölcsön kapott karok
napba hajlott
holdat vágyók
- ezekkel
nyakamba akasztottad
magunk;
én patyolatkormosra
kötöttem a vízpöttyöket
bőrödön
mélyülő ráncokkal tenyeremben
gondoltam
prím maradnék
örökre
a kád kopott medrében
bokáig
pontkötéssel fakasztva
hangot
ahol a takaró súlyába fáradt bele
nyakam
ahol a kopott faszekrény kába
szagába szédültem
ahol emberek lehelt zsirja
víz-levegő násza közt húzott

Ahol Igazából játszol velem
és Örökbe akarsz